A Nap Gyermeke

Van abban valami különleges érzés, amikor az ember bénultan ül és legszívesebben összetörne valamit, akár egy tányért akár egy embert csontját de helyette csak idegesen, gyors ritmusban dobol a lábával. Akár a béklyó, úgy szorul az ember nyakára a tehetetlenség.
Elérkeztem ahhoz a fázishoz, amikor a gondolatok összemosódtak és az elme és a test közötti kapcsolat
felborult.

Az életem akár egy térkép lassan de tisztán kezdett kirajzolódni előttem és amire eddig oly sokáig kerestem a választ hirtelen tisztán fénylett. Egyszerű volt. Egy kedves barátom azt mondta, ha letérünk a helyes útról akkor az Élet mindig visszaterel arra amerre mennünk kell. Hogy honnan lehet tudni hogy eltévedtünk? Azt mondta onnan, hogy minden rossz és minden összedőlt. 
Én lesöpörtem a romokat, és bámultam pontosan a semmi közepébe. A lelkemet bámultam. 
Üres volt. 
Nem maradt már benne sokminden. Megrázogattam. Megvagdostam a bőrt rajta, látni akartam hogy vérzik-e, hogy vajon él-e. Élt. De nagyon nyöszörgött. Élni akart, ki akart törni. Újra és újra a földbe tiporták, volt amikor csupán elfáradt, elesett, vérzett de fölállt és remegve botorkált tovább.

Forróság volt a párás levegő szinte folytogató volt. A torkomat kaparta az éppen fortyogó csípős instant tészta illata. Mélyet szippantottam a levegőből és a gyomrom összerándult az illattól. Már napok óta csak ezt ettem. Szerencsére a szobatársam nem ért még haza, így egyedül lehettem. A színlelés. Azt kezdtem a legjobban utálni. Amikor emberek közé kell mennem és mosolyognom, beszélgetnem és a szituációnak megfelelően reagálnom. 
Végre elönthetett a testemet megrázó zokogás és a zavarodottság teljesen az uralma alá kerített. A tekintetem elhomályosult, nem tudtam tisztán gondolkodni és valahova messze kerültem, talán túlságosan messze is a valóságtól. Szitkozódásokat hallottama fejemben. Megalázó szavakat és kapzsi hamis tekinteteket láttam. Az emberek mostanság kihozták belőlem a legorsszabbat. Arcok, szavak, a zavarodott férfi hangja ahogy azt mondja "tönkreteszem az életedet, úgy fogok játszani mint te" az éhség és a kialvatlanság, a kétségbeesés, az üresség, a csalódás, a boldogtalanság, a kalicka aminek üvöltve tépem a rácsait, a harag a végtelen felgyülemlő harag, és remegés, a szikrázó és bármikor hatalmas erővel robbanó feszültség, a csalódás a harag, a csalódás, az egyedüllét, a képtelenség a szóra, az egész testemet elöntő harag...
Belefáradtam. Elfáradtam abba, hogy mindent mindig magyaráznom kell és így is félreértenek, így inkább csöndbe maradtam. Bezártam a kapukat. Mindenki előtt. A zavarodott férfi és még előtte sokan mások nagy erőkkel azon voltak, hogy betörjék, szétszakítsák a láncokat de béke helyett csak még nagyobb káoszt teremtettek. Nem volt senkim. Egyedül voltam és a kezem remegett.
A szemem elkerekedve bámult egy darab borotvapengét amint egy egyenes vonalat húz a csuklómra. A vágásból vér bugyogott elő. Kifújtam a levegőt.
Hát megint itt tartunk. 

Hosszú évek óta nem süllyedtem idáig. Most pedig már talán két hónap alatt a harmadik próbálkozásom volt. Hogy mit tettem? 
Sárkányokat öltem. Egy indiai lány szerint minden magyar sárkány-ölő. Így elnevezett engem Sárkányölő-nek. A név valahogy mosolyt csalt az arcomra. 

Ahogy ott álltam mozdulatlanul és csak bámultam oda ahol egy várnak kellene állnia szilárdan, kemény munkával felépítve, helyette csupán a semmiség vibrált. Lenéztem a csuklómra és három friss vékonyka vágás jelezte a sárkányokat akik itt jártak, és nem sikerült őket legyőznöm. 

Majd legközelebb -mondta a hang a fejembe. Majd legközelebb. Talán legközelebb már nem legyőzni akarom majd őket, hanem szövetségeseimmé fogadni.

Álltam a tükör előtt és hezitáltam. A légzésem szaggatott volt, a lelkem pedig töprengő. A testem átfagyott a kinti levegőtől, a bőröm csupa libabőrős lett.
Nem mozdultam és hosszú, hosszú idő elteltével most először belenéztem a barna szempárba. Amit láttam, megrémített. 

Az arc ami szembenézett velem, mintha kilépett volna a tükörből és az üvegfelületet eltüntetve tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Egy idegen arca volt. A fali lámpa fénye sárgásra festette a bőrét ami nyúzottnak tűnt, főleg a szemek körül. Az arc még közelebb jött és én az ijedtségtől hétrahőköltem. A szívem össze vissza kalimpált, és kezdtem elveszteni az egyensúlyomat. A tükör csupán pár centiméterre volt tőlem de az ábrázat annyira megviselt volt, és annyira szemrehényóan nézett rám, hogy képtelen voltam újra fölemelni a fejem és belenézni a szemekbe. "Gyerünk már." - gondoltam. A padlót és a libabőrös lámabat bámultam. A vízcseppek lassan, de egyenletes tempóban törték meg a szoba csöndjét. Összeszorítottam az öklöm és mély levegőt vettem. 
Fölemeltem a fejemet, és erőteljesen ránéztem az arca amirr aztán rászegeztem a tekintetemet. 
Alig ismertem meg önmagamat. A történtek mintha éveket öregítettek volna rajtam. Valaha szépnek mondható voltam de mostanra ilyesmivel már régen nem törődtem. A szenvedés nyomot hagy az ember arcán. A szemek fakó csillogása mögött fény derül az igazságra. 
Be kellett fogadnom a látványt, erőt kellett vennem magamon ahoz, hogy ránézzek az arcra ami megjárta a poklot, érintette a mennyet, és szenvedett. 
Túl sokat szenvedett. 

Lassan visszataláltam a képhez ami régen ismerős volt. A barna haj és szempár, és a mosoly. Az ember képes levetni a láncait, mindössze egyetlen elhatározással. Az első lépés mindig nehéz de ehhez egyetlen dolog kell, az pedig a felismerés. 
Elmosolyodtam. Lecibáltam magamról a láncokat amik érdesre marták a szívemet, és messze elhajítottam őket. 
Közben üvöltöttem. A lelkem üvöltött, és kiáltva, mosollyal az arcán köszöntötte az új jövőt amiről tudtam, hogy egy hihetetlen utazás kezdete lesz és ahova mindent amit a szenvedésből tanultam és amim csak van magammal viszek majd.
Újra dagadt a hátizsákom. Telepakoltam hittel, meg reménnyel.

Sajálatot éreztem azok után az elveszett, elpocsékolt életek iránt. Emberek tömkelege, akik a pénzt hajszolják a hírnevet, a karriert, a hamis boldogságot, és közben elfelejtenek élni. 
Kilépve a saját testükből, lelküket agyongyötörve küzdenek valamiért, ami nem létezik. 
A halál pillanatában a pénz kihullik a kezedből, a palotád a fejedre omlik, a szád sírásra görbül, és a szíved megszakad mert nincs aki befoltozza. 
Én nem ezt akarom. Sosem akartam.
Fölnéztem az égre. Annyira apró voltam. Mind azok vagyunk. Nagynak és erősnek hiszi magát az emberiség, de akárcsak egy buborék, úgy minket is elnyehet a semmi egy pillantás alatt. 
Sokan vannak akik nem hisznek bennem. Akik bolondnak tartanak mert nem a pénzt és a csillogást választottam. A csillagok fényesebben ragyognak mint az arany.
Ha valakinek éles szeme van, az észreveszi hogy ami kívül csillog, az sokszor belül rothad és bűzlik.
Bármit elvehetnek az embertől. A nevét. A személyiségét. A kedvét. Ám ami a fejedben van, ahhoz ember nem érhet. 
Akármilyen gyenge és apró az ember, nagy hatalom van a markában. Csupán meg kell tanulnia használni. 
Az Élet valóban rövid. Beleestem egy gödörbe, amiből sikerült kimásznom. Erőt gyűjtöttem a kezekből amik felhúztak. 
Telepakolok egy bőröndöt, és elmegyek oda ahová eddig csak álmaimban mertem elkalandozni. Gyermekként nagy vágyam volt világgá menni. Egy gyermeki álom, ami most valósággá lett. 
Az acél falak és a hideg, üres tekintetek nem keményítették meg a szívemet. 
Gyenge vagyok. De amíg dobog a szívem addig kitárom a világ felé. Nem hazudok többet se senkinek, se magamnak. Az Élet túl értékes ahhoz, hogy elfecséreljem. 
A kétkedők, bizalmatlankodók iránt sajnálatot és szánalmat érzek. Bárcsak megmenthetném őket.
De az Ember ne várja mástól a megmentést, csakis saját magától.

Rugalmas szívem volt.
Hiába próbálták szétszakítni, ráncigálni, széttaposni, szétverni és lerombolni, valahogy mindig megmaradt ugyanolyannak. A felülete érzékeny, vékony bőrréteg amelyen könnyen át lehet látni és hatolni, ám a belseje egy begubózott görcs. Emberek jöttek, megpróbálták feltépni, ám eredménytelenül. Jött a pokol, rámászott, de végül lepergett róla. Jött a víz, és lassan befolyt a repedések közé, kitöltve a mély szakadékokat.

A Ló lassan és méltóságteljesen lépkedett. Én egyenes háttal igyekeztem rajta biztosan ülni. Abban a pillanatban amikor megtaláltam az egyensúlyt, a Ló fölszegte a fejét, és könnyed léptekkel ügetésbe kezdett. Olyan érzés volt, mintha repülnék. A Ló volt az Élet, én én voltam az Ember. Ha egy pillanatra is kibillentem az egyensúlyból, a harmónia felborult. Függtem Tőle, és Ő függött tőlem. Külön-külön elveszettek voltunk. Együtt viszont bármire képesek voltunk. Méltóság, és egy ősi erő. Ezek kerítettek hatalmukba.
Az Állat izmaim minden rezdülését érezte. Ha megfeszültem lelassított. Ha ellazultam, gyorsult. Sarkammal épphogycsak megérintettem a hasát. Elindult, lelassult, majd felgyorsult. A kezeim elgémberedtek a hidegtől, az ujjaim nem mozdultak de én ebből mit sem érzékeltem. A Ló és Lovasa próbáltak egymásra találni.
Egy pillanatra megbotlott. A mély nyugalom ami elöntött nem borult meg. Bíztam benne. 
Tudtam, hogy az Ember egyedül kevés. Hiába harcoltam egyedül, mindig is kevés voltam. Túl tüzes voltam. Mindenkit megégettem aki közel merészkedett hozzám. Ellenségem csupán egy volt. Önmagam. A saját tüzem kezdett engem felemészteni. Meg kell találnom a harmóniát. 
Egyedül nem fog menni, ezt már tudtam. 
Rémesen gyengének éreztem magam. Apám szavai visszhangoztak a fülemben... " nem kell mindig erősnek lenni. "
Belefáradtam a színjátékba. A tettetés könnyű. A felvállalás nehéz. Ott álltam a világ, a tengerek, a szelek, a hideg, a forróság, a hegycsúcsok és szakadékok előtt, és kitártam a szívemet. Erőtlenül dobogott. A világ elmoshatja, elnyelhet, jégbe boríthatja, hamuvá égetheti, de akár be is fogadhatja és magához ölelheti. 
A kulcs a bizalom volt. Ha bíztam a lóban, ha izamimat elernyesztettem, szárnyaltunk. Ha görcsbe rándultam, megijedt. Kibillentünk az egyensúlyból. Se nem túl erősen, se nem túl gyengéden. A megfelelő helyen, a megfelelő helyzetben. Bízz, és ne kételkedj. Higgy, és láss csodát. 
És erre bizony, mind a Ló tanított.

Rövid haja és türkizkék, szinte világító szeme volt. Áthatóan nézett rám, és én perzselő gyűlölettel fogadtam a pillantását. 

Tett egy bizonytalan lépést felém, porcikái megremegtek, izmai megfeszültek. A szél beletépett a hajamba, és én vettem egy mély lélegzetet. 

Ellenségem minden rezdülése és szándéka egyértelmű volt számomra. Vérre éhezett. Ölni akart.

Egyre hevesebben lélegzett, arca lassan eltorzult és üvölteni kezdett. A szeméből tomboló téboly áradt felém, de én még mindig nem mozdultam. 

A térde reszketni kezdett és egy határozott mozdulatot követve hatalmas erővel elindult felém. Magasra tartott kardján egy pillanatra megcsillant a Hold fénye. 

Nagyot sóhajtottam, és elöntött a nyugalom. 

Talán az utolsó másodperceimet éltem. Tudtam, hogy minél közelebb engedem magamhoz annál könnyebben fog elpusztítani. 

Egy hirtelen mozdulattal elnyesheti a torkomat, és én megszűnök létezni. 

Behunytam a szememet. Vastag bakancsomon keresztül is éreztem a sziklás talajt, és lelkem együtt hánykolódott a fejem fölött a tomboló viharral. Hallottam az ellenségem tompa lépteit, üvöltését, az acél csapódását a kőhöz. Köszörülte fegyverét arra várva, hogy a húsomba mélyeszthesse.

A szemhélyaim felpattantak, és hirtelen minden eltűnt. 

A Nap vakító fényétől csupán a körvonalait láttam annak a személynek aki előttem állt. Éles fájdalom hasított a szemembe, nem szoktam hozzá ilyen vakító fényességhez. Térdre rogytam az alak előtt és vártam a halálos csapást.

Egy kéz ért a tarkómhoz, és gyöngéden a nyakam köré csúsztatta a tenyerét. A kéz egy gyermeké lehetett. Puha volt, és selymes. Melegséget éreztem. 

- Mitől félsz? - kérdezte egy vékony, bársonyos hang.

Megriadtam, és a hirtelen mozdulattól hátrazuhantam. Lassan fölemeltem a fejemet és a hang irányába néztem. Még mindig hunyorogtam, hiszen az apró alakot valamiféle vakító fénymező vette körül. Olyan volt, mint egy angyal. Gesztenyebarna haja puhán omlott a vállára, selymes bőre az arcán kipirosodott, telt ajkai mosolyogtak, és zölden csillogó szemei melegséget árasztottak. A legcsodálatosabb teremtés volt akit valaha láttam. A jóság öltött benne formát. Ahogy leguggolt hozzámés megsebzett, tökéletlen testemre helyezte apró kezeit, megborzongtam majd egy pillanattal később forróság öntött el. 

- Rebeka? - kérdeztem.

Szája széles mosolyra húzódott, majd két kezével megragadta a vállam, és puha ajkát a fülemhez téve a fülembe suttogta:

- Egyet se félj. Veled vagyok. 

Amint magamhoz tértem, egy pillanatnyi időm volt csupán a cselekvésre. Ellenségem tüzes haragja elért, és kardja centiméterekkel a szívem előtt volt. 

Nem féltem többé.

Két kezemmel megragadtam az éles pengét, és üvöltve kitéptem ellenségem kezéből. A tőrt kettétörve az egyik darabját megfogtam és a férfi torkához szorítottam. Üvöltését elragadta a szél, s csupán egy rémült kapkodó zihálást hagyott maga után. Szemei kikerekedtek a félelemtől, teste görcsbe rándult, és mozdulatlanul megadta magát. 

Vértől csöpögő sebekkel és sajgó szívvel álltam a szirt szélénél, és fájdalomtól izzó arcomat a szél jéghideg tombolásának fordítottam. Az ellenségem eltűnt. Nem volt már többé. 

S én csak szorítottam a pengéket, nem törődve a mély sebbel melyet a tenyerembe mélyesztett.

Életem egyik nagy csatáját megvívtam, és bár segítséggel és mélyen megsebzetten, de végül felülkerekedtem. 

Jó harcos módjára megigazítottam páncélom, kihúztam magam, és bátran néztem szembe az elkövetkezendő csaták gondolatával, melyeket még sokszor meg kell majd vívnom.

James Blunt üvöltött. "Goodbye my lover" ezt énekelte. 

Egy olyan arcát mutatta meg amit eddig még nem ismertem. Ezzel együtt belőlem is előbukott az őrület. 
A gondolataimat és a döntéshozó képességemet teljesen tönkretette. Megrémisztett. Ez nem lehet szerelem. 
Ez valami végtelenül beteg dolog lehet csupán. Biztos voltam benne, hogy az ő elméje nem ép. 
De mi van velem? Én mi vagyok? 
Azt mondta "szörnyeteg". 

Az lennék?

Hiányzott a víz. Hiányzott az érintése. Az, hogy körülöleljen. Az, hogy eggyé váljak vele. Hogy a nyaldosó hullámok elmossák a bánatomat. 
Egyszer már elengedtem. Szabadságot éreztem. Azt hittem végre felszabadultam. Talán csak illúzió volt. 
Azt mondta követni fog. Nem hagy békét nekem.
Egy őrült ember szavai.
Egyszerre gyűlöltem és szerettem. Undorodtam tőle, és vágyakoztam utána. 
Felkavaró, abnormális, irracionális, borzalmas, gyönyörű, felemelő, romboló, reménytelen, esélytelen, értelmetlen, kegyetlen, erőteljes. Ezek voltunk mi együtt. 

Ő lerombolt. Az elmémet, az érzékeimet összekuszálta, és végeláthatatlan káoszt teremtett. Lebomlasztott minden értelmes gondolatot. 

Tudom, érzem, hogy fáj ezt olvasnod. Tudod, hogy szeretlek. Te felemelsz. Ő mindúntalan megrántja a kezem. 

Én pedig középen üvöltök. 

Nem fogom feladni. Soha nem fogom. Az nem az én stílusom.
Hisz Te mondtad. Harcos vagyok.

Nap, Hold, s Csillagok
Gyermeketek vagyok néktek,
Ti égi tünemények.

Tengerek hátán neveltetek
Óceánok mélyére tereltetek, 
Testem semmivé vált, könnyű lett, s lebegett.

Hegedű sírt, jajveszékelt
Könnyem csordult,
S nevettem, mert minden felborult.

Régi eszmék, elhaltak
Már démonok sem maradtak,
Elszeleltek messzi, mind.

Nevetése, szeme gördre
Régi időket idézve,
Mosolyt csalt arcomra.

S látom már végre
Nem csak szememmel, de lelkemmel,
Ki vagyok én, s mi az utam.

Messze hív, elcsalogat
Ismeretlen világok illatát,
Felém hordja a szél.

Szemem a Napra szegezem
Kezemmel a Holdat simítom,
Visszanevetek a csillagokra.

Éneklek, mosolygok
Tárt karokkal, hunyorgok,
Az eljövendő Aranykor fénye elvakít.

Éneklek a víznek, a mélynek
A fiúnak, ki egyszer csak egy emlék lesz,
A lapos tájnak, a hazámnak. 

Éneklek a fáknak, az üvöltő szeleknek
A domboknak, a hegyeknek,
A piros pozsgás arcoknak. 

Örömkönnyeim lassan felszáradnak
Lelkem vérző sebei begyógyulnak,
A hegedű sem üvölt már.

A tenger simogat, dobálja a testem
Ide-oda húz, zenél a lelkem,
Indula már, el a messzeségbe.

Fejem lehajtom, arcát megcsókolom
Megköszönöm, hogy elfogadott,
Mélyen magamba zárom, s el nem hagyom.

Hivatásom szépsége
Vár reám a mélységben,
Megfogom a kezeket, s egy új világot mutatok.

Szépség, és szerelem
Mind ott van, egy helyen,
A mélység mely szinte meghódíthatatlan, a lelkem feneketlen gödrében. 

Annyira zavaros volt minden. Talán megőrültem?

Tekintetek, fiatal gyermekek arcai, pillantások, suttogás, mutogatás, döbbenet, torzulat, hamisság. Talán ezek elől menekülök. Nem tudom.

- Nem vagy itt. - nem Ő volt az első ember akitől ezt a mondatot hallottam. 

Elvesztettem önmagamat. Arra a pár órára eltűntem. Hiába kapaszkodtam, a lábam mindúntalan megcsúszott és a földre zuhantam. 

Olyan voltam mint egy ócska szuperhős valami regényben, akin mindig segítenek. Az olvasó a könyv végén rádöbben, hogy ugyan mi lett volna a szuperhőssel ha nem segítenek neki folyton?

Akárcsak gyermekkorom nagy hőse, Harry Potter. Az emberek meghaltak érte, mindig megmentették, segítették mindenben. 

A könyv legvégén viszont Harry olyat tett, amit egy szuperhősnek tennie kell. Megmentette a világot. 

Itt kuporogva a széken néhány lassan csordogáló könnycseppel az arcomon cseppet sem éreztem magamat szuperhősnek. Elegem lett abból, hogy mindig elrejtőzök. Hogy ha valami bánt, elbújok és mélyre menekülök. Idegesített, hogy a döntéseim és az érzéseim nem voltak egyértelműek, és mindenben habozok. Elég volt a túlérzékenységből. 

Nem értettem saját magamat, és ez nagyon bosszantott. 

Mint egy magányos kis hal, aki rója az óceánok végtelen útvesztőjét, és vetődik szikláról sziklára. 

Amikor a Mester a Fiúról kérdezett, nem tudtam neki egyértelmű és határozott választ adni. Nem azért mert féltem a válaszától, vagy a véleményétől. Nem.

Magamban nem találtam a választ. És ez kétségbeejtett. 

Nem tudtam kihez tartozom igazán, soha sem tudtam. 

Vagy talán csak nem akartam tudni. 

Egy uszony, és egy ruha. Ennyit visleltem csupán. A testem vízzé vált, és száguldottam. A kék minták a falon egyre közeledtek. 

Nem akartam nekiütközni a falnak, ezért inkább gyorsan felrúgtam magam a felszínre. 

Talán nevetséges táv volt, és teljesítmény. De engem boldoggá tett. Jól éreztem magam. Olyan szabadnak. Az otthon érzését éreztem. 

Ott várt, és mosolygott rám azzal a vigyorral amitől mindenki garantáltan elájul. 

A szeretet buzgón kiabált a fejemben, át akartam ölelni, tudatni vele, hogy Ő a legkülönlegesebb ember akivel valaha találkoztam, de ehelyett csak ültem mellette szótlanul és néztem őt. 

Volt ez furcsa szokásom, hogy amikor heves érzelmek kinyilvánítására került sor, én csak ülök és bambulok magam elé, miközben belül a fejemben ádáz vihar tombol. 

Most ismertem csak meg igazán. Az Embert aki búvárt farag belőlem, az Ember aki akkor is hisz bennem amikor én már rég elveszítettem mindnen hitemet, az Embert aki megmutatta ki is vagyok valójában, és melyik ajtón is kell belépnem. 

Elnézve ahogy lebegett előttem a víz alatt, nem is tűnt embernek. Kicsiny voltam és semmi hozzá képest. 

A tanítványa voltam. Táplált engem. Formált engem.  

A z ő fajátja már vagy kihalt, vagy kihalófélben volt. 

Előttem pedig ott állt teljes életnagyságban, és küzdött értem. 

Az a legkevesebb, hogy hátrahagyom a láncokat amik lehúznak és szárnyalok vele, nem igaz? 
Megvilágosodtam, és hála neki, értettem végre mindent. 
A szavai nélkül elvesztem volna. 

Az aluljáró neonfénye bántotta a szememet, a hideg bekúszott a bőröm alá és átjárta az egész testemet. 
A csizmám hangosan kopogott a kihalt folyosókon. A falak visszaverték a hangot. 
Két fiatal fiú közeledett felém, megvető pillantásokkal végigmértek, majd az egyik megszólalt:
- Ugyan, ki ez..
Továbbmentek. 
Előrángattam a fülhallgatót a zsebemből és bevágtam a fülembe. Az emberek, a  bénító csend, a lámpák sercegése mind taszított, nem bírtam tovább. 
A zene üvöltve elindult, ránéztem a telefon kijelzőjére. "Bâtard."
Az egyik kedvenc előadóm mély üzenettel megáldott zeneszáma volt ez. A szó jelentése: szemétláda. Megbélyegzett. Elítélt. 

A szél őrült módon beletépett a hajamba, a kezeim pedig jegesre fagytak ahogy szorongattam a kemény és nehéz táska fülét.
Folyton csak egy kép lebegett a szemem előtt. Befúrta magát, és nem akart kimászni a fejemből. 

Dudált, megláttam, elvigyorodtam. Megérkezett hát. Az én Mesterem. 
Ahogy közeledtem felé, nem mosolyogott. 
Tudtam, hogy nem szállt el a haragja, sem pedig a csalódottsága. Hiába próbált róla meggyőzni. Érzékeim az emberi érzésekkel és ámításokkal kapcsolatban már régen kifeljődött. Akár a pilla egy rezzenéséből is le lehet vonni jelentős következtetést. Az emberi lények nyitott könyvek. Csak meg kell tanulni a nyelvet amin íródtak. 

Most a saját lapjaimat lapozgattam. Próbáltam értelmezni a szöveget, hiába volt olyan nyelven amit még magam sem ismertem. Nem tudtam gondolkozni. Becsaptam a könyvet, és elhajítottam. Messzire.  Nem működött az agyam. 
Az emberi intelligencia helyére valami egészen más költözött az elmémbe. 
Az ösztönök. Az állati énem felülkerekedett. Az állat ami bennem szunnyadt hosszú hosszú ideig, most előtört és torka szakadtából üvöltött, széttépte ketrece maradványait, és pusztított. Öntudatlanul, primitíven, gondolkodás nélkül akárcsak egy vadállat. 

Az ember aki állatot csinált belőlem már egy taxiban ült és Svájc felé száguldott. 
A dögcédulája ott lógott a nyakamba. Nem is ember volt. Egy őrült állat. 
Akárcsak én. 


Nem forogtak az agyam kerekei. Teljesen leálltak, és mindent kiszorított magából az emberfeletti erővel befurakodó primitivitás. Ilyenek lehetnek az álltok is. Nem gondolkoznak, csak éreznek. 
Az irányítást a tesük fölött valami ősibb, mélyebb dologra bízzák...Az ösztönökre. Csak tettem amit éreztem, hogy tennem kell. Nem volt benne sem logika, sem pedig racionalitás. Semmi értelem. Csupa őrület és káosz. 

Kitörtem. Végleg. 
Az összes gátlásomat és félelmemet,a fájó sebeket amiket a múlt árnyai okoztak, mind levetettem magamról. 

Lenéztem a dögcédulába vésett számsorra és névre. Valószínűleg sosem fogom elfelejteni ezt a nevet. 
Úgy szorította a testemet magához, mintha tőlem függne az élete. Mintha belőlem nyerné a levegőt, a fényt és mindent ami a túléléshez kell. Nem tudott nekem hazudni. Már megpróbálta egyszer, de a próbálkozás szánalmas kudarcba fulladt. 
Talán buta vagyok sokszor. Talán túl fiatal. Talán azt hiszem, oly sokat tudok az Életről. Talán túl sokat is gondolok magamról. Azt hiszem különleges vagyok. Azt hiszem értékes vagyok. Hazudok magamnak amikor ilyeneket állítok, de már saját magam sem hiszem el. Önmagunkat a legkönnyebb becsapni, és amikor az ébredésre kerül a sor, az fájó tőrként fúdódhat a már szinte gyógyulófélben lévő szívünkbe. 
Gyarlóságaim ellenére egyet egészen biztosan állíthatok.
Ha az ember érzelmeiről van szó, abban rögtön meglátom a hamisságot. 
Egy katona. Egy búvár. Egy harcos. Egy sebzett ember. Egy túlélő.
Apró volt, én tartottam a karjaimban, és ő reszketett. A teste meg-megrándult. Próbálta feldolgozni azt ami történt. Az rebesgette a sötétben, 'szeretlek' 'szeretlek' és én hittem neki. 
Engem nem lehet becsapni. Tudja nagyon jól, hogy ha még egyszer megbánt, eltűnök. 
Örökre. Mintha nem is létezem volna.
Sosem voltam az a naív kislány mint aminek kívülről tűnhetek. Abban a világban és mocsokban amiben már túl hosszú ideje dagonyáztam nem engedhettem meg magamnak a naivitást. Különben a fejemet a sár alá nyomták volna, és már régen halott lennék. Az ernyedt, tudatlan testemet aztán pedig kényük-kedvük szerint dobálták volna egymásnak a fenevadak.
Ezt sosem engedtem. 
Küzdöttem. És győztem. 

Tudtam, hogy a Mester csalódott. Nem ismerte a bennem üvöltő Állatot, de az Állat sem mutatkozott előtte. 
Csak a tettei következményét látta, az indíttatásnál nem volt ott. Nem ismerte a célját, ahogyan én sem. Csak hagytam, hogy irányítson. 
Láttam a megvetést a Mester szemében. 

Hideg volt. A kezeim teljesen átfagytak, a testem sajgott. Egy szó üvöltött a fejemben.

Bâtard.

Bâtard.

Sokáig kapaszkodtam a medence szélébe mire sikerült lenyugtatnom magamat. Folyamatosan a Mester felé pillantottam, és kapaszkodtam a tekintetébe. Ziháltam. Ő volt az egyetlen támaszom. 
Úgyan úgy cselekedtem ahogyan az első próbálkozásnál. Nem gondolkoztam. Mély levegőt vettem, és ugrottam. 
A feladat végén ránéztem, és összenevettünk. 
Ismét vicces lehettem. 

Röpke tíz perccel ezelőtt az ajkamat harapdálva nyakig a vízben tördeltem a kezeimet. A szorongás kezdett rajtam úrrá lenni, és a vészjósló gondolatok egyre erősebben törtek maguknak utat az agyamban. A Mester gyengéden megfogta az arcomat, és felvonta a szemöldökét. 
- A pánik nem létezik. - mondta csendesen. Csak Te magad kreálod. 
A barna szemek kiűztek mindent a fejemből és nem maradt benne más, csak az üresség. Az elmém kitisztult. 
Eggyé váltam a szavaival és az egész lényével. Olyan voltam előtte mint egy nyitott könyv. Belelátott a lelkembe, és hiába voltam a megtévesztés mestere, előtte mintha ez a képességem soha nem létezett volna. Látott, és érzett engem. Nem volt egyetlen hamis pillanat sem a közös létezésünkben. Bármilyen feladatot adhatott volna nekem, megcsináltam volna. Mostmár bármit. Elérte hát ezt is nálam. 


Úgy bámultam azt a csempét mintha az életem függött volna tőle. Szugeráltam, mint egy bolond. 
Felvettem a testhelyzetet amit a Mester kért tőlem, és próbáltam mozdulatlan maradni. Egyenletesen lélegeztem. Lassan be, madj lassan ki. A légzésem dinamikus volt, és egyenletes. Nem eshettem ki a ritmusból. 
Pár perc után megfodultam, és Ő ott volt mögöttem. Barna szemét rám szegezve csendesen figyelt, és a tekintete elismerést sugárzott. 
Mérhetetlen boldog voltam, hogy ezt válthattam ki belőle. 


Egymás mellett haladtunk lassú békarúgásokkal az aljzat fölött alig pár centiméterre, ugyan olyan testtartásban. Úgy mozogtam mint Ő, egy voltam vele. Mint Jin és Jang. A Tanítvány tisztelettudóan követte Mesterét. Egymás tökéletes kiegészítői voltunk. 
Olyan harmóniát tapasztaltam meg egy ember és én köztem amit talán még soha. 
Egy levegőforrást használva lassú tempóval emelkedtünk a felszín felé. Akár elzárhatta volna a palackomat, letéphetett volna rólam minden felszerelést, tudtam, hogy egy idő után nevetve jött volna vissza megmenteni. Az életemet bíztam volna rá. 
Megtaláltam azt az embert aki megmutatta az utamat, ám az ajtókon már nekem kellett belépnem. Sosem lehetek Neki elég hálás azért amit velem tesz. Úgy érzem, soha.

A képzeletemben fogta a kezemet, bíztatóan mosolygott rám, én visszamosolyogtam és a következő pillanatban már alámerültünk.